Vf. Carbunele

Motiváció

A Setea Maréhoz vezető ösvény közelében van a csúcs. Ezért ide is felmentem.

A túra

A túrát a Transalpina út legmagasabb hágójáról kezdtem meg. Amit lehet, hogy Carbunelének hívnak. De az is lehet, hogy nem. Van itt egy pár étterem, meg kirakodós árus. Sokat nem láttam belőlük sem induláskor, sem érkezéskor, mert sűrű ködszerű felhő úszott körben mindenütt. Ez persze nem akadályozhatott meg az indulásban, és a telefonom Mapy.cz alkalmazásával szépen haladtam is a tervezett irányban. A Vf. Carbunele oldalában azért eltévedtem odafelé, de idővel visszakeveredtem az ösvényre. Nedves fű volt mindenütt, és az elméletileg vízálló bakancsom hamar be is ázott. Helyenként hófoltok is voltak. Körülbelül 1 kilométerre lehettem a csúcstól, amikor egy üldögélő turistával találkoztam. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy Temesvárról jött, és át szeretné szelni gyalog a Páring-hegységet. Ez nem lehetetlen küldetés, de azért elég kemény dolog. Itt még eléggé az elején járt. És el volt kedvtelenedve, mert ugye itt volt ez a tejfehér köd, pedig napsütést ígértek egész napra. 5 perc beszélgetés után én indultam tovább - ő még maradt. Ekkor még nem aggódtam érte, de amikor a Setea Marén voltam, akkor már igen. Ott már nem csak köd volt, de fagyos viharos szél is. Gondolom, a gerincen tovább haladva a helyzet még rosszabb lett volna. De én innét már nem mentem tovább. Remélem, a temesvári túrázó baj nélkül hazaért. Én baj nélkül lejutottam a Setea Mare csúcsáról. Pedig nem volt könnyű a helyzet. A tájékozódásomat elvesztettem a ködben. Mint említettem, jeges viharos szél fújt. A bakancsom átázott. A hegyet csúszós sziklagörgetegek borították. Végül kisebb bolyongás után lejutottam a rosszul jelzett ösvényre. De be kell vallanom, az ezt megelőző fél órában nagyon rosszul éreztem magam. Az ösvényen már jobb volt. Indultam visszafelé az autó irányában. Ugye nem tanultam az előző esetből, és az ösvényt ismét elhagytam - ekkor annak céljából, hogy a Pleșcoaia csúcsára juthassak. Ekkor ez nem volt különösebb kihívás (az később jött), csak a legmagasabb pontot volt egy kicsit nehét megtalálni a ködben. De az is meglett, rhododendronokkal díszítve! Lefelé menet a ködben három csacsi és 2 oláh pásztor bukkant fel. Az egyik pásztor megszólított. Néhány szót váltottunk. Soha nem hittem volna, hogy valaha is kezet fogok fogni egy aranyfogú oláh pásztorral. Aki még egy-két angol szót is tudott. Ezek kis intermezzó után a Mohorura vettem az utamat. Az ösvényt ismét elhagytam. A csúcsot nem volt nehéz megtalálni: mindig felfelé kell menni. A csúcs közelében volt hófolt is, meg apró kankalin is nőtt. Meg persze rhododendron is. 

Aztán lefelé jött a tortúra. Ködben lefelé nem könnyű menni, ha jelzett ösvény nincs. Itt nem volt. És egy csúcsról bármilyen irányban el lehet indulni lefelé. Nem találtam az utat, hol erre fordultam, hol arra. Úgy éreztem, hogy körözök a hegyen. Nem volt jó érzés! Aztán egyszer csak megláttam a hegy oldalában húzódó ösvényt. Innét már nem volt nehéz átmenni a Varful Carbunelere. Ennek a hegynek lapos teteje van. A tetején egy dzsip állt. A ködben úgy tűnt, mintha lassan mozogna. Akármelyik irányból is néztem. Igazán kísérteties volt! Innét az autóm mindössze 1 kilométerre állt. Ezúttal nem tévedtem el lefelé, mert erről a hegyről egy földút vezetett le (eredetileg fel).